Búcsúzók: 2023 visszavonulói – második rész

A 2022-23-as szezon visszavonulóiról szóló poszt-sorozat második állomása Anglia, ahol sajnos nemcsak játékosok “vonultak vissza”, hanem klubok is. A Wasps és a Worcester esetéről a blogon több, míg a London Irish szezonvégi csődjéről kevesebb szó esett. Ez az átrendeződés igencsak érzékenyen érinti az angol rögbi világát (szervezet, reklámjogok stb.) – ezen belül a játékosokat is, akik az érintett klubokból a szélrózsa minden irányába széledtek (Joe Launchbury egészen Japánig jutott). Maradjunk azonban a visszavonulóknál: az előző évtized meghatározó játékosai közül néhányan Angliában szögre akasztották a cipőjüket.

Véget ért a Négy Nemzet, beindult a felkészülési időszak

A lerövidített Négy Nemzeten is lesz természetesen élet, hiszen a déli válogatottaknak is kell játszaniuk a franciaországi vb rajtjáig, nehogy kiessenek a formájukból. Magáról a torna harmadik köréről: csak a Springboks meccse okozott izgalmakat, Tendai Mtawarira pedig a Twitteren üzent Eddie Jonesnak: “intézd a dolgaidat Eddie, sok már ez a duma.” Nos, a már visszavonult pillérnek lehet igazat adni: a kommunikációban hasít a Wallabies, a pályán már kevésbé. De talán a japán válogatott sem hasít annyira a PNC-n, mint azt előzetesen várni lehetett volna, míg a Stuart Hogg nélküli korszakba még bele kell szokniuk a skótoknak.

Búcsúzók: 2023 visszavonulói – első rész

Ezúttal Franciaországgal kezdődik a már hagyományosnak számító bejegyzéssorozat, amely az elmúlt szezon során/végén retirálókat veszi még egyszer elő a blog számára (aztán ki tudja, valaki még egyszer edzőként ismét megjelenik a bejegyzésekben). A mostani év annyiból különleges, hogy lesz több olyan veterán, aki bajnoki meccsen többet már nem fog pályára lépni, azonban a világbajnokságon még ott lesz, hogy segítse válogatottját. Hogy miért nem írtam ide, hogy “hazája,” nos arról nagyon röviden már ebben a bejegyzésben is szó fog esni.

Gyakorlatilag eldőlt, hogy az AB nyeri idén a Négy Nemzetet

A Springboks nagyon akarta az új-zélandi sikert, azonban ez nem jött össze az All Blacks ellen – ellenben a pumák végül kicsikarták a győzelmet az ausztrálok ellenében. Az első párosítás esetében még a vesztesnek is beleférhet egy vereség, azonban a másik meccs – lélektanilag legalábbis – szintén fontosnak nevezhető. A tornagyőzelemtől gyakorlatilag elesett már mindkét válogatott, azonban Emiliano Boffelliék építkezhetnek a győzelemből, és lezárhatnak egy igencsak rossz periódust, míg az ausztrálok továbbra is csak keresik a kezdő löketet, ami két meccs után se jött meg az Eddie Jones irányította válogatottnál. Az idő pedig kezd igencsak fogyni, pláne, hogy jön a Bledisloe-kupáért (is) játszott (első) teszt Új-Zéland ellen az idei Négy Nemzet utolsó körében. Csoda persze történhet, de elég sanszos jelen állás szerint Melbourne-ben a vendégek fognak ünnepelni a legfújást követően.

A tizenkettő nem fizetett

Ellenben a 41 és a 43 annál inkább – igaz, nem rulettről van szó: a világbajnokság miatt lerövidített Négy Nemzeten nagy arányú dél-afrikai és új-zélandi győzelem született. A késői Jacques Nienaber- és Ian Foster-éra jól kezdődött tehát, azonban Eddie Jonesnak lesz még munkája a Wallabies háza táján. Egyben talán átgondolja azt az álláspontját is, mely szerint a dél-afrikaiaknak nem tett jót az URC, mivel az európai közegben lassult a játékuk.

Michael Hooper: ennyi volt?

Júliusban a szokásnak megfelelően érkeznek majd a visszavonulókról szóló bejegyzések, azonban talán megérdemel egy külön bejegyzést az ezidáig 124-szeres ausztrál válogatott, egyszeres Super Rugby-győztes Michael Hooper, aki az elmúlt tíz évben (szinte) mindig ott volt a sárga vagy a világoskék mezben a pályán. Az idő azonban felette is kezd eljárni, így lehet, hogy az idei világbajnokság lesz számára az utolsó esemény, amelyen játékosként részt vesz.