2012. október havi bejegyzések

Mennyien járnak rögbimeccsre Angliában?

Döntő a Twickenhamben - forrás: www.leicestertigers.comSzponzor jóvoltából tudjuk, hogy Anglia egyes részein természetes az, hogyha valaki ligarögbi meccsre megy foci helyett. A rögbicsapatoknak azonban egy nagy hátránya van Angliában a focicsapatokkal szemben: kevesen rendelkeznek saját stadionnal: leggyakrabban másokkal kényszerülnek társbérletre. Ilyen a ligarögbiben a Wigan Warriors, amely csapat a Wigan Athletic-kel osztozik a DW Stadiumon (bár a helyiek gondolom jobban örülnek a rögbisek győzelmeinek, mint a focisták bukdácsolásának…), uniós rögbiben pedig London Irish játszik a Reading FC pályáján. Itt mindjárt ki is bújik a szög a zsákból: miért kell egy londoni csapatnak Readingben játszania, és akkor milyen nézettségre számítsanak? Erről is lesz szó a hajtás után, illetve arról, hogy Anglia mely területén számítható az uniós rögbi az elsőszámú csapatsportnak.

 

Az Aviva Premiershipben ugyanis vannak olyan városok (Bath, Exeter, Gloucester, Worcester) ahol a rögbi mögött a foci igencsak le van maradva. Területileg DNY-Angliáról van szó, ebből a régióból még három csapat van jelen a msáodosztályban: a Bristol, a Plymouth és a Cornish Pirates. Meglehetősen stabil csapatokról van szó: a Bath és a Gloucester a modern angol bajnokság indulása óta, 1988 óta van jelen az élvonalban, míg a Bristol 19 évadot húzott le ugyanitt. A felsorolt települések közül Bristol a legnagyobb, 428 000 lakossal, azonban itt a rögbiseknek két focicsapattal is meg kell mérkőzni a népszerűségét. Gloucesterben, Bath-ban és Worcesterben nincs ilyen megosztottság. A bristoliak egyik problémája viszont szintén az, hogy a Bristol Rovers FC stadionjában kell játszaniuk.

A 16 500 férőhelyes Kingsholm a Gloucester otthona, nem osztoznak senkivel rajta – forrás: http://www.bbc.co.uk

 

A tény az, hogy a tizenkét Premiership csapatból három (London Irish, Wasps, Welsh) idegen fedél alatt játszik. Tavaly rosszabb volt a helyzet. Akkor még a Saracens is Watford FC otthonában játszott, valamint a Sale Sharks a Stockport Country-val osztozott egy pályán. A legnagyobb stadionja a London Irish-nek van, a Madejski ugyanis 24 121 férőhelyes. Azonban hiába: egy meccsre a szurkolóknak el kell utazniuk jó ötven kilométert, hogy nézhessék kedvenceiket. Ugyanez igaz a Wycombe-ban játszó Wasps-ra is. Anglia ide-vagy oda azért nem lehet kellemes ennyit utazni egy hazai meccsért! Ezt mutatják a számok is. A Reading tavaly, a Championshipben átlagosan 19 219 néző előtt rúgta a gólokat, míg Tom Homer és társai szintén átlag 15 942 szurkoló előtt szereztek célokat.

Tom Carlsson megszerzi a győztes célt a múlt hétvégén a London Irish-Quins meccsen – a lelátó meg foghíjas – forrás: http://www.hamhigh.co.uk

 

Leicesterben más a helyzet: az angol bajnokság élmenője a Welford Roadon játszik, amely a saját stadionja, és egyben a második legnagyobb is a Premiershipben: 24 000 néző befogadására képes. A város focicsapata, a szebb napokat megélt Leicester City is a saját pályáján játszik, a King Power, szponzorált nevű stadionba 32 262 szurkoló fér be. A nézőszám rekordot focimeccsen a helyiek tartják egy Real Madrid elleni edzőmeccsel: erre az eseményre 32 188 fő vett jegyet, azonban ennél többen már csak rögbimeccsen voltak a stadionban. 2006-ban 32 488 szurkoló előtt játszott a Tigers és a Bath. A több néző annak köszönhető, hogy az RFU nem ír elő szigorú szabályokat a klubok számára, hogy miként különítsék el egymástól a szurkolóikat. Szabályok persze itt is vannak, ezért fordulhatott elő az is, hogy a londoni csapatoknak bizony kicsit távolabb is körül kellett nézni, hogy hol találnak a Premiership szabványnak megfelelő pályát – és a London Irish esetében látható is: ha Readingig kell menni, akkor addig kell menni.

A leicesteri Welford Road a második legnagyobb stadion a Premiershipben – forrás: http://www.zimbio.com

 

A két csapat tavaly átlagosan 20 749 és 23 037 néző előtt játszotta otthoni meccseit. Az előbbi szám a Tigers esetében azonban csak a bajnoki meccsekre vonatkozik. Kihasználtságot nézve a tigrisek jöttek ki jobban: ők 86%-kal használták a stadionjukat, míg a Leicester City esetében ez a szám 71%. Korábban volt jobb a Tigers nézőszáma: 2010-11-ben Európában az ő meccseiket nézték átlagosan a legtöbben: 21 096-an, ezzel a Clermont-t és a Toulouse-t előzték meg. Mindenesetre úgy gondolom, hogy még a leicesteri focicsapat látogatottsági arányát is elfogadná minden magyar klub…

 

Meg tudja még dobni az is az átlagot, ha egy-egy meccset nagyobb kampány vesz körül: ilyen a szeptemberi kettős rangadó, amelyre a Twickenhamben kerül sor. De ilyen még a Quins rendezésében a The Big Game, amelyre mindig karácsonykor kerül sor, szintén a Twickenhamben. 2009-ben itt állította fel az akkori nézőszám csúcsot a bajnokságban a Wasps és a Harlequins: akkor 76 716 fő nézte meg a rangadót. Tavaly ezen is túljutottak a felek, most a Quins segítségére a Saracens volt (végül a szerecsenek nyertek 11-19-re). Az új rekord 82 000 fő – ettől többen bajnoki rögbimeccsre a helyszínen még sehol sem voltak kíváncsiak a világon.

Új rekord született 2011. december 27-én a Twickenhamben

 

Ilyen nagy nézőszámokat persz nem tud mindenki generálni: a kieső Newcastle rendre félházazott a 10 000 fős stadionjában, de a Saracens sem tudta gyakran kihasználni a Vicarage Roadot. Az viszont mindenképpen előnyös, hogy a csapatok többsége jó kihasználtsággal használta stadionjait: ez igaz a korábban említett délnyugat-angliai csapatokra, de ide lehet érteni a Harlequins és a Northampton csapatát is. Ezzel együtt a bajnokságnak sikerült 12 979-es átlagnézőszámot generálnia. A Super League 2012-es szezonja 10 151 nézőt vonzott átlagosan meccsenként a lelátókra.

Az Old Trafford sem idegen a rögbitől: Super League döntőit 1998 óta itt rendezik, igaz, uniós rögbi meccset csak kétszer játszottak a gyepén, ez 2015-ben változhat a vb-n – forrás: fr.wikipedia.org

 

Anglia 2015-ben világbajnokságot rendez, ennek ellenére igen kevés a lehetséges helyszínek között a rögbistadion, hovatovább a bronzmeccset az Emiratesben fogják megrendezni! Persze az angolok okosabbak annál, hogy nagy létesítményeket építsenek, amelyeket utána senki se használ rendesen (lásd Portugáliát, és a sok hiper-szuper stadiont az EB után), valamint gondolni kell a majdani bajnokságra is, amely már zajlani fog, mikor az első kezdő sípszó felhangzik majd a vb-n: a csapatoknak szükségük lesz majd a saját pályáikra. Reklám céljából addig sem ártana több embert kicsalogatni rögbimeccsekre – aztán pedig ki tudja, egy jobb világbajnoki szereplés (esetleg egy újabb Hat Nemzet győzelem) hozhat még plusz rajongókat: emiatt talán érdemes lenne néhány kisebb stadiont modernizálni vagy kibővíteni, hátha lenne néző 2015 után is a meccseken.

Reklámok

Aces in Exile

Korábban már gondolkoztam azon, hogy lesz egy bejegyzés azokról az ausztrál és/vagy új-zélandi játékosokról, akik Európában játszanak, és ezáltal elestek attól, hogy a válogatottban szerepeljenek. A Boks játékosait nem veszem ide, mert ugyan ritka, de nem lehetetlen, hogy Európából kerüljön be valaki a válogatottba: legutóbb ilyen volt az Ulster kilencese, Ruan Pienaar – aki nemcsak hogy bekerült, hanem kezdő is volt a Négy Nemzeten, vagy lehet említeni Francois Louw-t a Bath-ból, aki szintén kerettagként volt jelent a tornán.

Rokocoko és Sivivatu is már az öreg kontinensen játszik

 

A bejegyzés megszületéséhez végül az vezetett, hogy a Sky Sports leközölt egy válogatást azokról az angol-walesi játékosokról, akik a Top14-ben játszanak, és nem lehetnek válogatottak. Nézzük, kiket szedett össze a csatorna, és kik szerepelnének a mondhatni ANZAC hadosztályban!

 

Már volt arról szó, hogy az angol szövetség követi a déliek példáját, és csak otthon szereplő játékosokat hív be a keretbe: így viszont sok francia földön játszó kiválóság esik el a fehér meztől. Ráadásul a francia klubok igencsak vonakodnak elengedni játékosaikat a válogatottakba (a Négy Nemzeten is hiányzott néhány ismertebb argentin név a pumák keretéből). Jöjjenek most azok tehát, akik kimarad(hat)nak a válogatottakból!

A témához illik a zene is: 1940-ben rengeteg idegen vadászpilóta segítette a RAF-ot, hogy megállítsák a német légierőt Anglia fölött

 

15, fogó: Lee Bryne (Clermont – Wales)

A 46-szoros walesi válogatott 2011-ben került a francia csapathoz az Ospreys-től. Új klubjában megállta a helyét, de őszintén szólva Leigh Halfpenny mögött csak padozna a válogatottban.

 

14, szélső: Aled Brew (Biarritz, Wales)

Brew neve rövid idő alatt harmadszor fordul elő a blogon: ugyan a Scarlets kivételével már játszott a Pro12 walesi csapataiban, a szekér igazán csak a leggyengébb Dragons-ban ment neki – nem csoda, ha karrierjét máshol akarta beindítani. A válogatottban kilencszer szerepelt, három célt szerzett.

 

13, center: Delon Armitage (Toulon, Anglia)

Ugyan mindhárom Armitage testvér nagyon tehetséges, de Delon elé többen kerültek a válogatottban. Mivel a London Irish-sel sem törhetett nagy babérokra, örömmel csatlakozott testvéréhez a francia kikötővárosban.

 

12, center: Shontayne Hape (Montpellier, Anglia)

A tizenháromszoros angol válogatottra is igaz, ami az előző sorstársára: fölé nőttek a válogatottban. A korábbi NRL játékos pedig remek készségeket hozott magával Angliába, amelyeket most klubjában tud kamatoztatni.

 

11, szélső: Paul Sackey (Stade Francais, Anglia)

2009 óta nem játszott a címeres mezben, és a Barbarians mezében hiába vitt célt Angliának és Írországnak, várhatja a behívóját.

 

10, irányító: Jonny Wilkinson (Toulon, Anglia)

A SkySports James Hookot hozza irányítóként, akiről még tárgyal a walesi szövetség a Perpignannal – úgy érzem azonban, hogy a válogatottságra abszolút esélytelen Wilkinsont kell a tízes posztra tenni. Indokolni igazából nem érdemes, hogy miért.

 

9, nyitó: Mike Phillips (Bayonne, Wales)

A balhés walesi játékosnak nagy szerepe volt az idei Hat Nemzet győzelemben – viselkedése miatt azonban talán megkönnyebbült a szövetség, amikor Franciaországba igazolt.

Phillips nem egy egyszerű ember, de a pályán kiválóan tud játszani

 

8, összefogó: Luke Narraway (Perpignan, Anglia)

Ismét le kell írni: ugyan tehetséges játékosról van szó, a nyolcas poszton többen beelőzték (Ben Morgan, Phil Dowson, Nick Easter), így inkább Franciaországban múlatja idejét.

 

7, leváló: Steffon Armitage (Toulon, Anglia)

A másik Armitage viszont minden bizonnyal a legjobb lenne ezen a pozíción. A touloni mindenesről nyilatkozta legutóbb Wilko, hogy világklasszis teljesítményt nyújt – és valóban: célokat szerez, szerel. Kár, hogy az RFU szabályai szerint nem játszhat a válogatottban.

Két perces összeállítás Steffon Armitage-ról

 

6, leváló: Magnus Lund (Biarritz, Anglia)

A magas, norvég származású leváló 2008-ban igazolt el a Sale-ból a Biarritzba. Őszintén szólva a SkySports újságírói csak azért tették be a válogatásba, mert nem nagyon volt ide más név – jobb indokot nem tudok felfedezni…

 

5, második sor: Simon Shaw (Toulon, Anglia)

A 40 éves, 2003-as világbajnok levezetni ment a francia riviérára, de egyelőre nem mutatja a fáradtság jeleit játéka.

 

4, második sor: Luke Charteris (Perpignan, Wales)

A Dragons korábbi kapitánya idén igazolt a katalánokhoz: jó teljesítményét megtartotta, így számolhat azzal, hogy a British and Irish Lions is behívja majd – persze ezt még le kell tárgyalni klubjával.

 

3, pillér: Gethin Jenkins (Toulon, Wales)

Talán őt sikerül valahogy hazahívni. A tapasztalt pillér, ha mind a négy őszi teszten pályára lép, akkor 99-szeres válogatottnak mondhatja majd magát, aztán csak egy alkalom már a nagyobb presztízst jelentő százas határ.

 

2, sarkazó: Huw Bennett (Lyon, Wales)

Sérüléssel is bajlódik, valamint idén váltott: az Ospreys-t hagyta ott a másodosztályú Lyon kedvéért.

 

1, pillér: Andrew Sheridan (Toulon, Anglia)

Sheridan 40-szer szerepelt az angol válogatottban, és egy hosszú sérülés miatt nem jött neki több össze. A 121 kilós játékos idén került át a kikötővárosba, és ismét ellenállhatatlanul játszik, csak úgy mint korábban a Sale-ben tette.

Touloni angolok: Shaw, Steffon Armitage, Sheridan, Delon Armitage, Wilkinson

 

A hosszú lista után jöjjön még egy. A ligarögbiben tavaly óta létezik a déliekből összeállt csapat, amely elkeni az angol válogatott száját – van egy érzésem, hogy egy hasonló kaliberű csapattal az uniós kódban is meggyűlne a bajuk. Névként én az ANZAC hadosztályt adtam meg, emlékezve azokra az új-zélandi és ausztrál katonákra, akik a Nemzetközösség berkein belül szolgálták két világháborúban is az angol koronát. Nézzük kiknek van esélye, hogy bekerüljenek ebbe a csapatba!

 

15, fogó: Sitiveni Sivivatu (30, Clermont, Új-Zéland)

Még az előző idényben került a gumigyáriakhoz, ami azt is jelentette, hogy a vb-re már nem utazhatott haza. A válogatottban 45 meccsen lépett pályára, ezalatt 29 célt szerzett. A főleg szélsőként bevetett Sivivatu Clermontban inkább a Heineken-kupában vitézkedik: a legutóbbi fordulóban is vitt egyet az Exeter ellen idegenben.

 

14, szélső: Doug Howlett (34, Munster, Új-Zéland)

Még mindig ő tartja a célszerzési rekordot a válogatottban (49), manapság pedig a Munster csapatkapitányaként tengeti napjait, ahol 102 meccsen 33 célt szerzett.

 

13, center: Ben Atiga (29, Edinburgh, Új-Zéland)

2003-ben az év U23-as játékosa volt az IRB szerint, hogy aztán csak egyszeres válogatott lehessen. A sok sérülés miatt nem volt igazán sikeres a profi pályafutása: eddig azonban Skóciában csak jól nyilatkoztak a játékáról.

 

12, center: Luke McAlister (29, Toulon, Új-Zéland)

Sajnos neki nem jutott igazán hely az All Blacks-ben, irányítóként Carter hegemóniáját nem tudta megtörni, centerként pedig Conrad Smith-tel és Ma’a Nonuval nem tudott mit kezdeni. Európában viszont megtáltosodott, ma a Toulouse egyik legjobbja. Pedig kisebb korában még a Manchester United utánpótlásában téblábolt, amikor apja ligarögbizett Albionban.

Annyi bizonyos, hogy rúgni megtanult: 63 méterről ritkán végeznek büntetőt, vagy pláne közvetlen szabadrúgást a fociban – nem hogy még érvényes is lesz

 

11, szélső: Josevata Rokocoko (29, Bayonne, Új-Zéland)

Neki inkább a múltja dicső, mint a jelene. A válogatottban 68 meccsen meg tudta közelíteni Howlett rekordját, Rokocoko 47 célnál állt meg. Az Auckland mezében 20 meccsen vitt 19, a Blues mezében 96 meccsen 40 célt szerzett. Az utóbbi időben nem jött ki neki a lépés: sokáig nem is szerzett pontot. Akkor viszont rögtön három célt szerzett az Aironi ellen még tavaly.

 

10, irányító: Nick Evans (32, Harlequins, Új-Zéland)

Még a több poszton is bevethető Matt Giteau pályázhatott volna a posztra, azonban egyértelmű, hogy ki venné fel ebben a csapatban a 10-es mezt. A Quins motorja ugyan most sérült, de óriási szerepe van abban, hogy a csapata ilyen magasra jutott.

 

9, nyitó: Jim Cowan (30, Gloucester, Új-Zéland)

Az ötvenszeres válogatottról már röviden esett szó a blogon. Idén került Európába, itt azonban messze van még a kerek jubileumoktól (100-100 meccsen szerepelt az ITM-kupában és a Super Rugby-ben is): egyelőre három meccsen szavaztak neki bizalmat.

 

8, összefogó: David Lyons (32, Stade Francais, Ausztrália)

2004 legjobb ausztrál játékosáról van szó, aki 2008 óta játszik az öreg kontinensen. Első szezonjában a Scarlets összes kupa és bajnoki meccsén játszott, majd a kapitányi karszalagot is megkapta. 2011-ben igazolt a párizsi csapathoz. Az idei szezonban mind a nyolc fordulóban pályára lépett, ebből hatszor kezdőként.

 

7, leváló: Julian Salvi (27, Leicester Tigers, Ausztrália)

Másodjára játszik Európában: először a Bath-ban kapott szerepet, majd tért vissza a Brumbies-höz. Tavaly a Leicester a sérült Craig Newby helyére igazolta le, azóta 37 meccsen viselhette a zöld mezt, és szerzett hat célt.

 

6, leváló: Johnny Leo’o (34, Racing Métro, Új-Zéland)

2002-ben a Crusaders bajnokcsapatának volt a tagja, amely veretlenül győzött a Super 12-ben. Még kétszer ünnepelt velük bajnokságot. 2007 óta a Racing Métroban játszik: 2009-ben segítette a csapatot feljutni a másodosztályból, azóta is a kezdőcsapat tagja.

 

5, második sor: Angus Macdonald (31, Glasgow, Új-Zélandi)

A kétszeres válogatott és egyszeres Super 14 bajnok második soros egy szezonnyi Japán után érkezett idén Skóciába. A kezdőbe kerülésre esélye van: Richie Gray posztját kell ugyanis átvennie.

 

4, második sor: Mark Sorenson (33, Northampton Saints, Új-Zéland)

Az ITM-kupában a Bay of Plenty legjobb támadójának választották 2006-ban, majd a Newcastle Falcons szurkolóitól is hasonló elismerést kapott, amikor 2008-ban megválasztották a csapat legjobbjának. 2010 óta játszik Northamptonban, itt azóta 71-szer szerepelt a csapatban.

 

3, pillér: John Afoa (29, Ulster, Új-Zéland)

Világbajnokként érkezett Európába, összesen 36-szor szerepelt az All Blacks mezében. Huszonnégyszer szerepelt azóta az ír csapatban, mint pillér, de ha kell sarkazóként is be lehet vetni.

 

2, sarkazó: Aled de Malmanche (28, Stade Francais, Új-Zéland)

Öt alkalommal kapott szerepet a válogatottban, akkor még a Chiefs játékosaként. 2011-ben került a párizsi klubhoz. Az első sorban bármelyik poszton bevethető játékos a mostani szezonban négy meccsen jutott szóhoz.

 

1, pillér: Carl Hayman (32, Toulon, Új-Zéland)

Elmondhatja magáról, hogy ő az 1000. játékos, aki a fekete új-zélandi válogatott mezt magára húzta. Ez 2001-ben, Szamoa elleni debütálásakor történt meg. 2006-ban pedig közel volt, hogy a legjobb új-zélandi játékos legyen. A 2007-es világbajnokság után került a Newcastle Falcons-hoz, majd 2010-ben a Toulonhoz. A francia csapatban 26 alkalommal játszott a bajnokságban és 8-szor a Challenge-kupában.

Hayman 2007-es szerződtetése idején a világ legjobban fizetett uniós játékosa volt

 

Persze az uniós rögbiben a hagyományok borzasztóan erősek, így kétséges, hogy valaha is összeállna egy ilyen, idegenlégiósokból álló csapat: addig is marad a Barbarian FC, ahol megmutathatják magukat a válogatottból kiszorultak.

 

A képek a zimbio.comról, a telegraph.co.ukról és a rugbyworld.comról származnak

Őszi tesztek

Meg lehet lepődni, hogy miért veszem a fáradtságot arra, hogy a nemzetközi kupameccsek kellős közepén inkább előretekintsek egy novemberi eseménysorra. Az uniós rögbiben normál esetben (nem normális eset a világbajnokság éve) – ha a tornákat – két időszakban játszanak teszteket a válogatottak. Az egyik a nyári: amikor az európai válogatottak látogatnak délre: ez általában júniusban meg is történik. Ősszel pedig a déliek mennek északra – persze nemcsak a világranglista első tíz helyezettje fog majd pályára lépni: Kanadától kezdve, Uruguayon át egészen Oroszországig, összesen 22 válogatott fog majd a gyepen összecsapni egymással. Eddig csak Wales hirdette ki a keretét: a többiek még várnak ezzel. A hajtás után első körben a vörös mezesekről, majd a többiekről (válogatottak, B válogatottak, klubcsapatok) fog szó esni.

 

Igazából Walesnek nem kell szégyenkeznie, minden rendben náluk: persze vannak hiányzóik az ausztráliai utazó kerethez képest: ilyen például Dan Lydiate – az idei Hat Nemzet legjobb játékosa, Aled Brew – aki a Dragonsból a Biarritzba igazolt, Gavin Henson – sérült is volt, és még nem 100%-os a London Welsh-ben sem. Ellenben ott lesz végre Dan Biggar, aki annak ellenére nem kap a válogatottban szerepet, hogy tavaly bajnok lett az Ospreys-szel – mellette irányítóként még James Hook és Leigh Halfpenny is a keretben vannak. Biggar csapatából egy újoncot hívott be a válogatottba Warren Gatland Aaron Jarvis személyében. Az angol születésű pillér várhatóan csere lesz Adam Jones és Gethin Jenkins mögött. Sam Warburton sem hagyja ki az őszi teszteket, bár egy apró, de rendkívül kellemetlen sérüléssel bajlódott. A leválónak a Sales elleni Heineken-kupa meccs során ficamodott ki a középső ujja – úgy tűnt, hogy műteni kell: ezt végül sikerült elkerülni, sőt a most hétvégi Toulon elleni meccsen pályára is lépett, igaz otthon kaptak ki a francia csapattól 14-22-re.

Sam Warburton ujja a Sale elleni meccs után: mintha kicsit rosszul állna

 

Wales négy meccset fog játszani a következő hónapban. Az elsőt Argentína ellen, majd következik Szamoa, Új-Zéland és Ausztrália. Nem tartom kizártnak, hogy az első két meccset behúzzák a vörös mezesek: Új-Zélandhoz még kevesek. Hogy Ausztráliával mit fognak játszani, az kérdéses. Tavaly közel voltak a vb-n, hogy megverjék a wallabykat, aztán decemberben viszonylag simán kikaptak. Nem is beszélve az idei tesztekről. Utána viszont Genia és társai nem voltak túl acélosak a Négy Nemzeten- bár az október 20-án lejátszott meccsükön az All Blacks ellen 12-6-os vezetés után 18-18-as döntetlent értek el. Sötét lovak, de kétlem, hogy magabiztosak lennének majd a walesiek ellen.

Mike Harris és az ausztrálok sajnálhatják, hogy az idei harmadik Bledisloe-kupa meccsen sem verték meg az új-zélandiakat

 

Az új-zélandiak két garnitúra válogatottal érkeznek Európába, hiszen a maorik is pályára lépnek: igaz, csak egy ország legjobbjai, Kanada ellen. A juharlevelesek mellett az Oxord University, a Leicester Tigers és a Championship legjobb játékosai ellen mérkőzhetnek meg. Az All Blacks Skócia, Olaszország, Anglia és a már említett walesiek ellen fognak játszani. A fekete mezeseket nem igazán tudják majd az ellenfeleik megállítani, főleg az olaszok nem. De ha már szóba kerültek: 2009-ben bizony a San Siroban telt ház volt, amikor a hazaiak fogadták Új-Zélandot, igaz, kikaptak 6-20-ra. Idén a Stadio Olimpicoban csapnak majd össze egymással – várhatóan Rómában is telt ház, tehát körülbelül 70000 néző előtt. Már az idei Hat Nemzeten a Lazio és AS Roma otthonában játszott az olasz válogatott. Ez azt is jelenti, hogy kinőtték a Stadio Flaminio 32000 főt befogadni képes pályáját, valamint, hogy egyre népszerűbb a rögbi Itáliában (és talán kevesebbet is bundáznak a rögbisek, mint a calcio űzői…).

Andrea Lo Ciceronak és az olasz válogatottnak még sok tányér spagettit kellene megenni, hogy meg tudják verni Új-Zélandot – vagy próbálkozhatnak ők is a Puffin lekvárral

 

A Leicester mellett más angol csapatok fognak pályára lépni: a Gloucester Fidzsi, a Newcastle Falcons Tonga ellen. A három óceániai válogatott jelenléte egyben azt is jelenti, hogy a Pacific Islanders, kvázi-válogatottjuk tovább pihen. A Szamoa-Tonga-Fidzsi által alkotott csapat három teszten vett rész, de 2008 óta nem hívták életre. A szigetlakók helyett azonban idén lesz két másik kvázi-válogatott. Az egyik a Barbarian FC mintájára létrehozott French Barbarians, a másik pedig a Basque Selection lesz – mindkét csapat a Japánokkal fog majd játszani. A baszkokról sajnos nem találtam semmi információt: egy biztos, hogy a san sebastiáni Anoetában fogadják majd a cseresznyevirágos válogatottat. Valószínűleg a három, spanyol élvonalban játszó baszk csapat (Gernika, Getxo, Ordizia) játékosai fogják alkotni a keretet, persze a nagy erősítés az lenne számukra, ha a Bayonne vagy a Biarritz is adna játékosokat, de arrafelé manapság Imanol Harinordoquy kivételével kevés a baszk játékos, pláne, hogy most a leváló is sérült.

Az angolok számára pedig itt lesz az idő felavatni az új szerelést – az Arsenal szurkoló Robshaw külön örülhet a váltómez láttán – forrás: http://www.telegraph.co.uk, a többi kép a http://www.espnscrum.comról származik

 

Kicsit bonyolultnak tűnhet a bejegyzés, ezért álljon itt a végén egy időrend, hogy milyen meccsek lesznek majd az őszi tesztek során:

 

November 4.

Oxford – Oroszország

 

November 9.

USA – Oroszország

Kanada – Szamoa

 

November 10.

Olaszország – Tonga

Anglia – Fidzsi

Wales – Argentína

Írország – Dél-Afrika

Franciaország – Ausztrália

Románia – Japán

 

November 11.

Skócia – Új-Zéland

Uruguay – Portugália

 

November 13.

Leicester Tigers – Maori All Blacks

Gloucester – Fidzsi

Newcastle Falcons – Tonga

 

November 16.

Wales – Szamoa

 

November 17.

Championship ligaválogatott – Maori All Blacks

Olaszország – Új-Zéland

Anglia – Ausztrália

Skócia – Dél-Afrika

Ír farkasok (ír B-válogatott) – Fidzsi

Kanada – Oroszország

Tonga – USA

Franciaország – Argentína

Grúzia – Japán

Chile – Portugália

 

November 21.

Baszk válogatott – Japán

 

November 23.

Kanada – Maori All Blacks

 

November 24.

Írország – Argentína

Olaszország – Ausztrália

Anglia – Dél-Afrika

Skócia – Tonga

Franciaország – Szamoa

Wales – Új-Zéland

Grúzia – Fidzsi

Románia – USA

 

November 25.

Francia barbárok – Japán

 

December 1.

Anglia – Új-Zéland

Wales – Ausztrália

 

És akik fel bírták fogni a sok válogatottat, valamint a dátumokat, azoknak jön még egy videó. Angliában gőzerővel zajlanak a bajnokságok a profik és amatőrök között, mégis azért akadnak olyanok, akiknek van elég szabadidejük. A Manchester Village Spartans csapata is beállt a gangnamsztájl klipeket készítők sorába. Ez még nem is lenne baj, de az talán már igen, hogy a sportszergyártó Canterbury ezt reklámértékűnek vélte…

 

A rögbis, aki sikeresebb lett Karmichael Huntnál

Pyke a döntő után - forrás: www.smh.co.auA ligarögbi blogon szó esett már a nagy kódváltó Karmichael Huntról, aki talán csak amerikai fociban nem próbálta ki magát. A két rögbikódban a korábbi ausztrál játékos sikeresebb volt, mint ausztrál fociban, ahol egyelőre a pofonfa szerepét betöltő Gold Coastnál játszik. Volt még egy másik kódváltó játékos, aki ha rögbiben nem is szakított nagy babérokat, de az AFL idei bajnokcsapatának tagja volt! Ráadásul nem is ausztrál az illető, hanem hokiország szülötte: ismerkedjünk meg röviden Mike Pyke-kal!

 

Már csak arról lehetne egy posztot írni vagy akár blogot vezetni, hogy mi is az ausztrál foci (avagy mihez kezdenek az unatkozó krikettesek télen), vagy hogy kik hagyták ott az uniós rögbit az amerikai foci kedvéért (az utolsó ilyen Hayden Smith volt). Most csak érdekeségképpen álljon itt a bejegyzés Mike Pyke sikeréről.

 

Két rövid ismertető videó az ausztrál fociról

 

Pyke gyerekkorában több sportágban is kipróbálta magát, míg végül a rögbi mellett kötelezte el magát. A fogóként és szélsőként bevetett játékos profiskodni az Edinburgh-ben kezdett, majd 2006-tól két éven át a Montauban játékosa volt. Sajnos azonban sérülések hátráltatták, így karrierje nem tudott kiteljesedni. Ennek ellenére 22 meccsen azért pályára léphetett a kanadai válogatottban. Franciaországi szerződése után azonban új kihívást keresett, és ekkor jött képbe az AFL, azon belül a Sydney Swans csapata.

Mike Pyke legemlékezetesebb célját a válogatottban 2007-ben, egy vb előtti tesztmeccsen szerezte Új-Zéland ellen – a világbajnokság előtt még beköszönt egyszer a portugáloknak, aztán lehúzta a rolót

 

Pyke termetével (200 cm, 104 kg) könnyen talált posztot az ausztrál fociban, azonban szerződésével problémák lettek volna, ha nincs egy új szabály. Az AFL ugyanis még korábban egyezményt kötött a GAA (Gaelic Athletic Association), hogy gaelic football játékosok is kipróbálhatják magukat ausztrál fociban – 2008-ig idegen játékosok csak innen érkezhettek. Pyke volt az első, aki nem a gaelic football világából érkezett az AFL-be.

2010-ben pedig a Richmond ellen első gólját is megszerezte az AFL-ben

 

Ezt a nullszögből lőtt találatát azonban a North Melbourne ellen érvénytelenítették – ellenben jó rúgóképességéről adott tanúbizonyságot ezzel

 

Pyke fokozatosan nőtt bele a csapatába, idén 8 gólt és ugyanennyi szélest szerzett. A döntőben is pályára lépett – eddig ezt egy kanadai se mondhatta el magáról, ahol ugyan pontot nem szerzett, de a meccs után a sajtó kiemelte jó teljesítményét.

 

Ha pedig már szó esett ligarögbiről: a sportág második otthonának is tarthatjuk Új-Dél-Wales államot, és azon belül is Sydney-t, míg az ausztrál foci hazája Victoria állam: itt játszottak először aussie rules mérkőzéseket Melbourne-ben. Idén azonban érdekes helyzet állt elő: a Sydney Swans is, és a Melbourne Storm is “idegen földön” szerzett bajnokságot. Ezzel Ausztrália két, no.1 csapatsportja, 1-1-re áll egymás ellen, ha egy kitalált küzdelmet néznénk, ami arról szólna, hogy ki a népszerűbb a kontinensen.

Beindult az élet a nemzetközi kupákban is

Ugyan a Heineken-kupa körül jobban áll a bál, mint korábban, ez azonban ne tántorítson el senkit attól, hogy a meccseket nyomon kövesse! A hétvégén rendezik az első fordulót a Heineken- és Challenge-kupában. Utóbbi nyitómeccsén a Stade Montois és a Gloucester csapott össze, amely a vendégek győzelmét hozta. Az előző bejegyzésben említett veterán Andy Hazell azonban most nem szolgált rá a dicsérő szavakra: az 55. percben szándékosan ütötte meg az ellenfél egyik játékosát, így meg is kapta a kiérdemelt pirosat. A Challenge-kupa többi meccsén nem történt meglepetés: az erősebb ligából érkezők elverték a kisebbekből (spanyol, román, olasz) kvalifikáltakat. Egy nagyobb verés azonban Angliának is jutott: a nemzetközi kupákban teljesen járatlan London Welsh otthon kapott ki 19-68-ra a Stade Francais-tól.

 

A Heineken-kupa mai meccsein igazán nagy meglepetések nem történtek: az várható volt, hogy a Racing Metro megveri otthon a Munstert (így is lett: 22-17), a Connacht idegenbeli győzelme is várható volt a még tőlük is gyengébb Zebre ellen (Zebre-Connacht: 10-19), A Clermont is simán győzött a Scarlets ellen (49-16), csak a Leinster izzadt meg az Exeter ellen, de 9-6-ra megverték az angol csapatot. Az egyetlen meglepetés sem a győztes kiléte miatt érdekes, hanem az eredmény miatt: a Saracens ugyanis a Murrayfielden semmisítette meg az Edinburgh-t, 0-45-re! A volt ligarögbi játékosok igazán elemükben voltak: Tomkins és Ashton is célt szerzett, sőt talán még Farrell-t is közéjük lehet sorolni, felmenői miatt. Mellettük Goode és Hodgson szerzett célt. A nap fénypontja azonban a Harlequins-Biarritz rangadó volt.

 

A Challenge-kupa két legutóbbi győztese csapott ma össze Londonban. Igazából idén mindkét csapat jól kezdte a bajnokságot, azonban a vendégeknél volt több hiányzó: Harinordoquy, Yachvili még mindig nem áll a csapat rendelkezésére, és Traille is csak csereként lett bevetve. 13000 ember gyűlt össze a Stoopban, és már az elején látszott, hogy jól döntöttek, mikor megvették a jegyet a meccsre. Mindkét csapat nagy elánnal látott neki a játéknak, sőt: hat perc múlva már az első cél is megszületett: a Quins egy bedobás után csinál helyet Danny Care-nek, aki köszönte szépen és célt szerzett. A következő tíz perc azonban inkább csak durva játékkal telt el: az egészségügyi stábnak gyakran kellett a pályára jönnie. Az egyik ilyen eset miatt kellett lecserélni Nick Evans-t is, akinek a bal bokája sérült meg. Nagy fejvakarásra nem volt idő: Ben Botica állt be a helyére. Egy perc múlva pedig a Biarritz ausztrál centere, Haylett-Petty lett sárgával kiállítva, miután Tom Williams-et szerelte a levegőben. A következő tíz percben a vendégek nagyszerűen zárták le a réseket, esélyt nem hagytak a hazaiaknak. A következő célt még emberhátrányban a baszkok szerezték, amikor az idén igazolt Heguy tudott egy nyílt tolongás után átvetődni a célvonalon.

A scrum capben látható Magnus Lund és társai néha csak tátott szájjal tudták követni, hogy mi is zajlik a pályán – forrás: http://www.bbc.co.uk

 

Peyrelounge még lőtt egy büntetőt és volt még egy dropkísérlete is, de az már nem ment be: átvette mindenesetre a Biarritz a vezetést, és csak Botica kései büntetőjének volt köszönhető, hogy 13-13 lett a félidő vége. Nem zuhant össze a vendégcsapat a második félidő elején, inkább a hazaiak készültek rá jobban a következő negyven percre: erőfölényüket egy sokáig tolt csomaggal mutatták be a kezdés után, majd kicsit később Buchanan révén újabb célt szereztek. Ugyan volt még jó megmozdulása a vendégeknek (Ngwenya megindulása), de lassan kezdtek szétesni, a Quins viszont nem tudta gyorsan növelni előnyét: a lecserélt Monye is ezért lehetett bosszús: végül megenyhült, amikor Turner-Hall is célt szerzett. Innentől már csak az volt a kérdés, hogy a negyedik, bónuszpontot jelentő célt mikor viszi be a hazai csapat. Végül a 78. percben ez is megtörtént nagy erőlködés után: a csereként beállt Stegmann kapott egy gyors passzt Browntól, és beküzdötte magát a célterületre.

 

A meccs emberének Nick Eastert választották: bizony, meg is érdemelte a nyolcas: labdákat szerzett, osztotta az offloadokat, szerelt, a Turner-Hall célját megelőző akciót is ő indította, mikor Care-nek passzolt, Stegmann célja előtt pedig ő volt az, aki már majdnem elkúszott a labdával a célvonalig. Csak remélni lehet, hogy az őszi tesztmeccseken még az angol keretbe kerül a 34 éves játékos: nagyon jó formában van. Boticát is ki kell emelni: hiba nélkül helyettesítette Evans-t: most lesz még a bajnokságban is esélye a bizonyításra. Csapattársaikról csak jókat lehet mondani: igazából csak egy-két játékos játszott gyengébben: Fa’asavalu és Brown tartozik közéjük. A Biarritz oldalán azonban már több embert lehetne említeni, aki hibázott: Haylett-Petty csak a kiállításával hívta fel magára a figyelmet, Balshaw is igencsak beleszürkült a mezőnybe. Seremaia Burotu ellenben bemutatta, hogy röplabdázónak se lenne rossz: még az első félidőben sikerült egy kifelé tartó labdát jól lesáncolnia, ha még nagyobbat is üt bele, tuti ász lett volna.

A horvát ősökkel rendelkező Botica és a háttérben látszó Care a csapat motorjai voltak ma Easter mellett – forrás: http://www.espnscrum.com

 

Pontszerzők: Care 1 cél (6. perc), Buchanan 1 cél (44. perc), Turner-Hall 1 cél (67. perc), Stegmann 1 cél (78. perc), Evans 1 jutalomrúgás (7.perc), Botica 3 jutalomrúgás (45., 68., 79. perc), 4 büntető (18., 31., 51., 64. perc), valamint Heguy 1 cél (23. perc), Peyrelongue 1 jutalomrúgás (24. perc), 2 büntető (14., 28. perc)

Öreg hűségesek

Bob Penberthy - forrás: www.ponty.netA mai kommercializált világban a sportolók is gyakran üzleti tárgynak tűnhetnek: sokan változtatják az állomáshelyüket évente (őket hívja a magyar köznyelv futballk*rváknak), és egyre kevesebb a hagyományokkal vagy a klubhűséggel törődő játékos. Ez főleg az 1995-ben bevezetett profizmus óta van így. Most a rögbis Maldinikről, Giggsekről lesz szó, akik szintén egy csapatnál töltötték a közelmúltig aktív karrierjüket vagy még jelenleg is játékosként vesznek részt a csapatuk meccsein.

 

Rögtön az elején lelövöm a poént: a legtöbb meccsen pályára lépő egycsapatos játékos Robert Penberthy volt, aki 1961-től 1985-ig állt a Pontypridd RFC szolgálatában: ezalatt 877 meccsen lépett pályára: a válogatottba közben nem hívták be, csak az akkori walesi bajnokságot nyerte meg háromszor csapatával.

 

Lehetne említeni O’Garát, aki 1997 óta van a Munster felnőtt keretében vagy akár McCaw-t is, aki 2001 óta a Crusaders játékosa – de mivel ők már szerepeltek a blog hasábjain, ezért ők nem lesznek bemutatva: de a róluk szóló bejegyzéseket itt és itt lehet elolvasni. A mostani válogatásba olyan játékosok kerültek be, akik legalább tíz éve csapatuknál vannak egyhuzamban, és korábban maximum csak egy rövid időt töltöttek el más egyesületnél.

 

Geordan Murphy - forrás: en.wikipedia.orgKezdjük a végén! Az utolsó poszt a pályán, a 15-ös a fogóé, ahol lehet találni egy régóta egycsapatos játékost: Geordan Murphy ugyanis 1997 óta már a Leicester mezét viseli magán. A dublini születésű játékos korábban még a gaelic footballban is kipróbálta magát, de végül a rögbi mellett kötelezte el magát. A tigriseknél eltöltött tizenöt év alatt nyert angol bajnokságot, Heineken-kupát, az ír válogatottal (ahol 72-szer szerepelt) Hat Nemzetet. Murphy volt a 35. játékos, aki elérte a Leicester mezében a 300 meccses határt: ezt még az előző szezonban abszolválta a Newcastle ellen. Jelenleg 302 meccsnél tart, ami alatt 649 pontot szedett össze: ebből 445 pontot céllal szerzett. Teljesítményével és tapasztalatával is kiérdemelte, hogy csapatkapitány lehessen a zöld mezeseknél.

Murphy 2003-ban szerezte ezt a célt a skótok ellen az akkori Hat Nemzeten: jól jött, hogy korábban gömb alakú labdát is rugdosott

 

William Servat - forrás: www.blog-rct.comA jövő már nem az ír játékos mellett szól, de nem lennék meglepve, ha maradna a csapatánál a stábban, mint ahogy azt tette a tavaly visszavonult William Servat is. Servat 1998-ban került szülővárosából a Toulouse-ba, ahol aztán nyert mindent: öt francia bajnokságot, három Heineken-kupát. Kétszer-kétszer döntős volt a francia óriásklubbal. A válogatottban is gyakran szerepelt, negyvennégyszer húzta magára a kék mezt: az első sorban nagy vetélkedés zajlott a helyekért: Dmitri Szarzewski és Raphael Ibanez voltak a vetélytársai: így fordulhatott elő, hogy Servat 2005-2008 között egy tesztmeccsen se lépett pályára! Jelenleg a tolongás edzőjeként tevékenykedik Guy Novés stábjában volt csapatánál.

Servat két célt vitt a válogatottban: az elsőt Új-Zéland ellen vitte a 2009-es francia túra során. A dunedini mérkőzést 22-27-re nyerték végül a vendégek

 

Andy Hazell - forrás: www.zimbio.com

Az előző két játékos meglehetősen fényes karriert futott be, de a következő személy a háttérben maradva élt meg hasonló kort csapatánál: ő Andy Hazell, a Gloucester leválója, aki szintén 1997-ben kezdte profi karrierjét. Hazell ígéretesen indult: volt U21-es válogatott, sőt az Anglo-Saxons-nál is sok időt eltöltött, de később a válogatottban csak hétszer lépett pályára, 2004-2007 között: itt egy célt szerzett, az olaszok ellen, még 2005-ben. A meggypiros-fehéreknél karrierje során 125 egységnél tart, ezt 253 meccs alatt szedte össze. Egyszer nyert rájátszást a Gloucesterrel még 2002-ben (akkor a bajnoki táblázatot és a rájátszást külön értékelték), az Angol-Walesi-kupában is duplázott 2003-ban és 2011-ben, valamint egyszer nyert Challenge-kupát, 2006-ban.

 

Négy, 1979-es születésű írnek kell következnie: Brian O’Driscollról (Leinster), Donncha O’Callaghanról, Paul O’Connellről (mindkettő Munster) és Paddy Wallace-ról (Ulster) van szó. BOD-ról röviden volt már itt szó, így most sűrű bocsánatkérések közepette kihagyásra kerül, inkább nézzük az írek aranygenerációjának másik három tagját! O’Callaghan 1998 óta van ott a Munster második sorában, ottani társa 2001 óta a korábbi kapitány, Paul O’Connell. Ők ketten bőven kivették az előző évtizedben a részüket a Munster sikereiből: kétszer nyertek Heineken-kupát (2006, 2008), háromszor bajnokságot (2003, 2009, 2011), valamint a Hat Nemzetet Grand Slammel nyerő ír válogatott (2009) tagjai is voltak. Jelenleg azonban csak O’Callaghan játszik, O’Connell hosszan tartó sérüléséből lábadozik. 2009-ben szintén tagja volt a válogatottnak az ulsteri Paddy Wallace, aki 2001 óta játszik centert az Ír-sziget északi részén. Klubszinten csekély eredményt tudott felmutatni: egyszer volt az Ulsterrel bajnok, 2006-ban. Ez nem meglepő, akkor a Leinster és a Munster mögött a fehér mezesek csak a harmadik számú ír csapat voltak.

O’Connell és O’Callaghan: a Munster és az ír válogatott második sorát is jó ideje ők uralják – forrás: http://www.munsterrugby.ie

 

Egy cél a huszonhatból: ezt még tavaly vitte Wallace az azóta már megszűnt Aironi ellen

 

Esélyes volt, hogy a válogatásba bekerül Mike Blair, de a skót nyitó 11 év után otthagyta az Edinburgh-öt a Brive kedvéért, délről pedig Tony Woodcocknak volt nagy esélye, de ő tizedik szezonja előtt igazolt el a Blues-ból a Highlanders-hez. A déli játékosok esetében nehezebb egy helyben maradni: ugyan a hazai kupákban (ITM-, Currie-kupa) a tartományi csapatukban maradhatnak, de a Super Rugby holtszezonjában gyakran előfordul, hogy a szövetséggel kötött szerződést kihasználva, fél évre átjönnek Európába játszani. Így tett Dan Carter is, aki 2008-2009-ben volt a Perpignan játékosa: ezt leszámítva a Crusaders mezében játszott, így a fentiekben lefektetett szabályoknak ő nem felel meg.

Dél bajnoka idén: Új-Zéland

A pumák dominanciája nem jött még el...Befejeződött az első Négy Nemzet, a magyarországi idő szerint ma hajnalra virradó Argentína-Ausztrália meccsel. Nagy zsákbamacskát nem rejtegetek, amikor kimondom, hogy a vendéglátók ismét csak megnehezíteni tudták a vendégek dolgát, de győzelem elmaradt. Az pedig végképp nem volt titok, hogy Új-Zéland fogja visszaszerezni a tornán az elsőséget: erről még az előző körben döntöttek, szintén Argentínában. Az események végigpörgetése helyett inkább szóljunk pár szót a válogatottakról, és teljesítményükről.

 

Úgy gondolom elöljáróban, hogy a SANZAR válogatottak egyáltalán nem jártak rosszul azzal, hogy az argentinok is csatlakoztak a tornához, a tévétársaságok és a cégek sem, ez biztos. A stadionokba kilátogató szurkolók sem maradtak távol a megmérettetésektől: sokan voltak kíváncsiak a három nagy déli válogatott vendégjátékára Argentínában (az All Blacks ellen 53000 fő látogatott ki az Estadio La Platába, ami teltházat jelent, de a másik két meccsre is 40000 fő váltott jegyet). A negatívumokról esett már szó korábban, röviden összefoglalva a humán faktor lehet csak, amit meg lehet említeni: hiszen melyik argentin játékos menne szívesen a napsütötte Riviéra melletti, klubja által szervezett edzőtáborból a nemzeti csapatba, hogy Új-Zélandon, borzalmas, téli időjárásban éljen át zivatart és áramszünetet a hazaiak ellen?

 

Az első helyezett új-zélandiakról nehéz rossz dolgokat mondani. Megnyerték az összes meccsüket, gyakorlatilag hiba nélkül tették mindezt. A babonások még egy érvet felhozhatnak: amikor Aaron Cruden játszott a válogatottban, akkor mindig nyertek a fekete mezesek. Nos a fiatal tízes eddig összesen tizenötször szerepelt a válogatottban, és valóban: egyszer sem kapott ki az új-zélandi válogatott, ha Cruden a pályán volt. Ha már számok: a Dél-Afrika elleni meccsel McCaw pedig századszor lehetett tagja a győztes válgotatottnak. A leváló eddig összesen 112 alkalommal lépett pályára, ez pedig azt jelenti, hogy 89%-os győzelmi mutatója van: jelenleg a világon nincs még olyan játékos, aki csak megközelítené ezt a százalékot. A nagy győzelmi örömbe csak egy kis bosszúság vegyül: a tegnapi, soweto-i meccsen egy jól sikerült monoklit kapott a bal szeme alá: saját bevallása szerint ezt nem egy hazai játékostól, hanem válogatottbeli társától, Owen Franks-től kapta: de hát ez belefér egy tolongásjátékos életébe.

A Négy Nemzet első kiírását az All Blacks nyerte meg – már a vége előtt egy körrel. Forrás: http://www.stuff.co.nz

 

Noha 12-12 pontot szereztek a dél-afrikaiak és az ausztrálok is, a táblázaton a meccseken szerzett több pont miatt mégis a sárga mezesek lettek a másodikok – a mutatott teljesítmény miatt azonban inkább a Boks jön most a sorban. A zöld mezesek számára az lehet vigasz, hogy legalább a tornán Habana vitte a legtöbb – szám szerint hét – célt: emellett a szélső bizony tudott néha nagyon eltűnni a mezőnyben. A legnagyobb érvágás talán mégis az volt, hogy Frans Steyn lesérült az utolsó meccsre: nagy rúgásaira pedig nagy szükség lett volna az All Blacks ellen. Névrokona, Morné pedig kikerült a válogatottból, hogy a két fiatal, Goosen és Jantjies bizonyíthasson: sok tapasztalattal ugyan még nem rendelkeznek, de remélhetően felnőnek majd szerepükhöz, és akkor még nem volt szó Patrick Lambie-ról, aki idén irányítóként nem, de centerként szóhoz jutott a tornán: meg van tehát alapozva az új Boks generáció helye a válogatottban.

Goosen, akárcsak Jantjies a tavalyi Currie-kupában tette le névjegyét

 

Nos az ausztrálokról már nem mondható el ennyi pozitívum sem: hogy miként tudtak ilyen mélyre süllyedni tavaly óta, az számomra rejtély, mindenesetre a teljesítményük nem igazán tetszik a kontinens lakóinak sem: sokan a szakvezető, Robbie Deans fejét követelik. Persze nem volt egyszerű dolga neki sem. A sorozatos sérülések miatt nem lehetett ütőképes csapatot összeállítani: problémákból nem volt hiány: Polota-Nau nyaksérülése Ioane a térde, Samo a válla miatt dőlt ki: csak az utolsó meccsre tértek vissza. Ashley-Cooper és Barnes is alkalmatlan volt a játékra: utóbbinak a tüdeje sérült meg a Boks elleni meccsen, idegenben. Amikor pedig otthon fogadták a zöld mezeseket, akkor egy jutalomrúgásba sántult bele… A hidegzuhany az volt inkább, amikor pár perccel ezt a szituációt megelőzően Geniának kellett lebicegnie a pályáról: a nyitó most fél évig nem lép majd pályára. Érdemes azonban megállni egy kicsit Quade Cooper eseténél.

Egy cél, két sérülés: Alexander célja fontos volt a Boks ellen, de Genia és Barnes is ennek köszönhetően sérült meg

 

A rossz teljesítmény sarkallta talán arra Quade Coopert, hogy kifakadjon a gyenge játék miatt a szövetségre és Robbie Deans-re – neki se ártana azért a saját, idén mutatott teljesítményét visszanézni videón. Emellett megszellőztette, hogy az uniós rögbit megunó SBW után az NRL-be távozna: ugyan új szerződése van a Reds-szel, de ha lenne rá lehetőség, nem lennék meglepve, ha az összes ligarögbi csapat kicsengetné a kivásárlási díjat Newcastle-től egészen Melbourne-ig. Cooperrel azonban jóformán senki sem értett egyet: az irányító által emlegetett, válogatotton belül tapasztalható mérgező légkör Ashley-Cooper szerint nem létezik, míg Drew Mitchell és Sekope Kepu a hisztizést gyerekesnek tartotta, de Richie McCaw is csak értetlenkedett a kijelentések hallatán. Robbie Deans mindenesetre úgy büntette a renitens, szintén térdproblémákkal küzdő irányítót, hogy kihagyta a keretből, a tízes mezt pedig a poszton járatlan Kurtley Beale kapta meg, aki gyorsan belenőtt szerepébe: ha Cooper továbbra is játssza a durcás kisgyerek szerepét, akkor lassan kezdhetik az NRL csapatok vezetői dörzsölni a tenyerüket…

Az ilyen testcselek miatt lett ismert Cooper a tavalyi Super Rugby szezon során, Benji Marshall alapján pedig láthatjuk, hogy az NRL-ben is tudná eme képességét kamatoztatni

 

A végére Argentína maradt, akiktől maximum annyit lehetett elvárni, hogy a gyengén szereplő ausztrálokat elkapják majd a végén. Ez nem teljesült, de legalább kezdésként a dél-afrikaiakkal remiztek hosszú idő után. A többi meccsen sem vallottak igazán szégyent, de még bele kell szokniuk az iramba a pumáknak, jövőre talán az első győzelmüket is megszerzik majd. Csak az olasz-Hat Nemzet analógiával lehet jönni megint az előbbiek kapcsán. Én remélem, hogy a feladathoz való felnövéshez nem kell majd’ tíz év, mint az olaszoknak Európában. Az viszont biztos, hogy Rodrigo Roncerot többé nem látjuk játékosként: a veterán pillér az ausztrálok elleni utolsó meccsen lépett utoljára pályára a válogatott színeiben: ez volt az 55. fellépése.

Roncero elköszönt a nézőktől, és az aktív játékosélettől is. Forrás: http://www.prematch.com.ar

 

Végeredmény:

1. Új-Zéland 26 pont

2. Ausztrália 12 pont

3. Dél-Afrika 12 pont

4. Argentína 4 pont

 

Bledisloe Cup (az ausztrál-új-zélandi meccsek győztese kapja): Új-Zéland

Mandela Challenge Plate (az ausztrál-dél-afrikai meccsek győztese kapja): Ausztrália

Puma Trophy (az argentin-ausztrál meccsek győztese kapja): Ausztrália